"- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki, ki szeret talán
És sárga fák közt járok lábbadozva,
S járni tanulok egy nő oldalán
Tipegek és ha félek hazamenni
És kertjeinkben árnyra árny oson,
Hazavezet és megcsókolja számat,
Gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szám, mint egy szelíd sebet
És csendben eltol, ha csókot adok
És tiltva teszi ujját ajakára,
Mert a betegnek árt, jaj árt a csók.

-De én szeretlek édes emberem,
Az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
Gyógyítja egyik kéz a másikat,
Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyitja a vak éjszakát a nap,
Gyógyitja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
Gyógyitja a fű a beteg sebet
S a fekete hajat a szőke."

Jajjjjjistenem, olyan szép ez a Kosztolányi így ősz elején!!! :-)