Szeptember végén, mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, és ami azt illeti, a nyárfa is jól tartja magát az ablak elött, (a bérci tetö nem igazán számít, mivel azon már évek óta nincsen hó,) elmentünk sétálni kicsit a városba, és megállapítottam, hogy az ösz szép. És depresszív. Valószínüleg a legjobb idö arra, hogy kilökjenek minket a Való Világba, és kegyetlen, kéjes vigyorral lessék, hogy tudunk-e úszni... Mi meg mit tehetünk? Akinek nem megy a pillangó, kutyaúszással próbálkozik... Mert nem vagyunk hajlandóak elsüllyedni, nem fogunk megfulladni, az tuti!!

Azért még úszni is könnyebb, ha nem teljesen egyedül kell megtenni. És ugyebár azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot satöbbi; úgyhogy ezt a szeptembert KM-nek datálom, aki nem több és nem kevesebb, mint a legjobb barátom, amióta csak megittuk az elsö mexikóit az egyetemen... amit követett az elsö sör és bor és pálinka, és még mindig az, túl az elsö koktélon, és nem is vagyok hajlandó változtatni ezen. Sem a füben heverészésen, sem a Duna-parti mászkáláson, sem az ücsörgésen Budapest lehetö legocsmányabb helyein... :-)) És ígérem, felmászunk az Alagút tetejére is, és elmegyünk bulizni, és... nem tudom.

Tudod mit, mondd meg te...! :-)