"A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem."

Nem is tudom, mit mondhatnék még... Talán csak annyit, hogy jó érzés volt egész délután folyamatosan bőgni. Az utcán, a buszon, a metrón, a vonaton... Úgy zokogni, hogy nem érdekel, ha mások látják. Mármint idegenek. Idegenek közt lenni néha amúgy is jó érzés; nem érdekli őket, hogy ki vagy és mi a bajod, nem fújják fel az egészet, sőt, rád sem hederítenek. Egyszer, hónapokkal ezelőtt megtörtént velem, hogy a metrón ültem, és patakokban folytak a könnyeim, a híres mosolynak nem volt híre, csak hamva... És egy ismeretlen srác, aki előbb velem szemben ült, leszállás előtt egy kedves, bátorító mosoly kiséretében egészen egyszerűen a kezembe nyomott két papírzsepit. Én meg erre mit tehettem volna...? Még jobban elkezdtem hullatni a könnyeket, de a mosoly halvány szikrája legalább már előkerült...

Nem szégyellem megmondani, hogy kifejezetten örültem ennek a nagy sírásrohamnak. Az igazság az, hogy annyira sok apró gonoszság, csúnyaság történt velem az elmúlt napokban-hetekben, avagy egyszerűen szólva az élet volt szíves alaposan ki***ni velem, hogy az lett volna csak a csoda, ha nem sírok végre. De az azt is jelentette volna, hogy elfogytak az érzéseim...

Jó tudni, hogy még vannak. :-) Csak jól kellene végre felhasználni őket.