A Hard Night's Day

„-Hagyd a kapiskálást -szólalt meg a Kövér-, figyeljetek ide. Úgy volt, hogy nem én leszek a rezidensetek. Egy Jo nevű nő lett volna, de az apja tegnap leugrott egy hídról és meghalt. A Ház megcserélte a beosztásunkat, így aztán az első három hétben mégis én leszek a rezidensetek. Azok után, amit tavaly gyakornokként műveltem, nem akarták nekem kitenni a gyakornokokat, de ilyenformán nem volt más választásuk. És miért nem akarták, hogy találkozzatok velem ezen az első napon? Mert a nevükön nevezem a dolgokat -semmi köntörfal -, és a Fish meg a Leggo nem akarja, hogy túl hamar elmenjen a kedvetek az egésztől. Igazuk is van -ha már most olyan depressziósak vagytok, mint amilyenek februárban lesztek, hát februárban le fogtok ugrani egy hídról, mint Jo apukája. A Leggo és a Fish azt akarják, hogy ti dédelgessétek csak az illúzióitokat, és ne essetek pánikba. Csakhogy én tudom, hogy ti hárman nagyon is pánikoltok ma.

Megszerettem. Ő volt az első, aki elárulta, hogy tud a rémületünkről."

/Samuel Shem: Doktorgyár/

Nem tudom, melyik érzés volt erősebb: a várakozás izgalma, vagy az a fajta izgalom, ami egy klasszikus horror megtekintésekor fogja el az embert? De izgultam, annyi szent. Egész délután a fürdőszobában gubbasztottam, és még szerencse, hogy a kanapé nincs messzebb a vécétől mintegy tíz lépésnél, mert ennél jobban úgysem mertem volna eltávolodni az említett tárgytól… Pontosan úgy éreztem magam, mint anno az anatómia szigorlatom előtt, és be kellett látnom, hogy már az is megnyugtat kissé, hogy legalább az érzés ismerős. Lehet, hogy legközelebb bedobom a táskába az ezüst-nitrátot, amit akkor használtam utoljára…

Végül persze el kellett indulnom, és héttől kábé kilencig minden rendben is volt, akkor viszont elkezdődött az Invázió: idegen lények lepték el a helységet, és valahogy mind engem nézett, és azt várta, hogy mulasszam el a baját, vagy legalább mondjam meg, hogy mi is a baja. És itt volt a gond: én, aki krónikus logorrhoeában szenvedek (vagy inkább a környezetem szenved olykor tőlem), egészen egyszerűen megnémultam. És hosszú másodpercekre le is bénultam.

„És amikor eljött az én időm, majd megfulladtam. A vécén ültem, és hat emelettel lejjebbről, az ő kis kommunikációs bunkeréből a központos adta meg a végső döfést: -Dr. Basch, azonnal az ambulanciára, felvétel, Dr. Basch, azonnal… -Valaki haldoklik, és épp rám van szüksége? Hát nem tudták, hogy ne jöjjenek oktatókórházba július első hetében? Itt nem találnak orvost, itt engem találnak. És mit tudok én? Pánikoltam. Szívdobogva kerestem a Kövért.

-Valamit akarok mondani -szólaltam meg.

-Bökd ki.

-Van egy beteg, lenn az ambulancián.

-Remek. Menj, nézd meg. Orvos vagy, emlékszel? Az orvosok betegeket vizsgálnak. Csináld már!

-Persze, tudom -nyikorogtam -, de én… tudod, valaki haldoklik odalent, és én…

Szemét levéve a képernyőről ekkor rám nézett.

-Aha. Félsz, mi?

Bólintottam, és elmondtam, hogy igen, nagyon félek.

-Hát jó. Szóval félsz. Ki nem fél az első ügyeletben? Még én is féltem. Na, menjünk. Sietnünk kell. Csak félóránk van a tízórás kajáig."

/Samuel Shem: Doktorgyár/

Az agyamban egymást kergették a gondolatok, kényszeresebbnél kényszeresebb gondolatok.

Hogy a fenébe hívják azt, amikor itt fáj és így fáj, épp csak kicsit kemény a hasa, de azért kemény, de vannak bélhangok, de itt mégis csökkentek, de persze attól még lehet ileusa, és úristen, el ne halálozzon itt nekem, és mit kezdjek egy lila, piros pöttyös fájó lábbal, de láza nincs, de akkor miért nem bír ráállni, pedig amúgy jól érzi magát, és ha már három napja fáj, miért nem bírta ki reggel nyolcig, és ha szúr a szíve, akkor ez most mi, szerintem semmi, de ha mégis, és hiába néztem át ötször az EKG-könyvet, mi van, ha ez mégis Valami, hiába szabályos, mert az enyém ugyan nem az, és miért akkor fáj, ha levegőt vesz, szerintem tudom, de mi van, ah rosszul, mit kéne még csinálnom, és az isten szerelmére, hogyan kell leírni ezt a diagnózist, ami még csak nem is diagnózis, mert csak az én ötletem, és mi van, ha hülyeség, és mi van, ha ezért holnap reggelre valami baja lesz, és mit adjak a fájdalomra, ha már bevette a fél méregszekrényt és még mindig fáj neki, és mit adjak akkor, ha nincs az, amit adnék, és egyébként is mi a búbánatos baja van?????????

„Ebből elég -vágott közbe a Kövér. -Ide figyelj, Potts. Van itt egy törvény, amit meg kell tanulnod, a négyes számú: „Mindig a beteg az, aki beteg." Megértetted?"

/Samuel Shem: Doktorgyár/

Aztán elmúlt az éjszaka, és reggel, a három órás álomtalan álom után folytatódott az egész, és jöttek a Hangok, hogy mi van, ha mégis be kellett volna küldeni, ha mégis a másikat kellett volna adni neki, ha mégis valami komolyabb baja volt, ha mégis mást kellett volna odaírni, ha mégis kifelejtettem valamit, ha mégis nagy gáz lesz egyszer belőle…?

„Maxine megkért, rendeljek aszpirint Sophie fejfájására, és amikor elkezdtem írni a nevemet, rájöttem, hogy bármilyen komplikációért én leszek a felelős, és megállt a kezem. Megkérdeztem én Sophie-t, nem allergiás-e az aszpirinre? Nem. Megtettem. Nem allergiás. Kezdtem írni a rendelést, megint abbahagytam. Az aszpirin fekélyt okozhat. Akarom én, hogy ez az édes idős hölgy kivérezzen, és meghaljon gyomorfekélyben? Inkább megvárom a Kövért, és megkérdezem. Már jött is vissza.

-Lenne egy kérdésem, Kövér.

-Nekem meg válaszom. Mindig van válaszom.

-Adhatok két aszpirint Sophie fejfájására?

Úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide.

-Hallottad te egyáltalán, mit kérdeztél?

-Igen.

-Roy, figyelj ide. Az anyukák adnak aszpirint a kisbabáknak. Te adsz aszpirint saját magadnak. Mi a bajod?

-Szerintem az, hogy félek odaírni a nevemet a receptre.

-Sophie elpusztíthatatlan. Nyugodj meg. Én itt vagyok veletek, oké?"

/Samuel Shem: Doktorgyár/

Délig legalább háromszor elmeséltem már érdeklődő barátaimnak a történteket, és valami oknál fogva egyre bizonytalanabbnak éreztem magam retrospektíve. Amit hajnali kettőkor ötvenmillióért is megjelöltem volna, az mostanra tökéletesen megkérdőjeleződött. A kegyelemdöfést KM adta meg, igen, így jár az, akinek a legjobb barátja sebészrezidens, felhívott, és kedvesen feltette a standard „na, mi volt az éjszaka" -kérdést, én meg elkezdtem mondani ezt-azt, mire ő visszakézből közölte velem -pusztán a csevegés kedvéért -, hogy mit is kellett volna csinálnom, mire kellett volna gondolnom, mit kellett volna mondanom és hogyan kellett volna gondolkodnom ott és akkor. Ez totál kiverte a biztosítékot; gondolom, nem is értette szegény, hogy miért visítottam bele a telefonba, hogy basszus, ha nem voltál ott, hogy ezt akkor közöld, akkor most már fogd be, de azonnal, mert erre van a legkevesebb szükségem, és ha osztod az észt, csak még hülyébbnek fogom érezni magam, ha ez egyáltalán lehetséges, aztán megkattanok, oszt mehetek Lipótra, kár, hogy már megszüntették…

Délután egykor az üres rendelőben spontán eleredtek a könnyeim, és csak folytak, és folytak, és nem akartak elállni. Pedig még csak szomorúnak sem éreztem magam. Csak kimerültnek. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom, és még ötször átnéznem az EKG-könyvet, és nem ártana kissé felfrissíteni a gyógyszertani ismereteket, és hát, hát, jó lenne előszedni a legfontosabb sürgősségi kórképeket meg a kezelésüket...

"-Nem. Ez áll a tankönyvben. Felejtsd el. A te tankönyved én vagyok. Semmi, amit az egyetemen tanultál, nem segít rajtad ma éjjel."

/Samuel Shem: Doktorgyár/

És azt hiszem, alig várom, hogy jövő héten megint belecsapjak a lecsóba!!! Orvos vagyok, és az orvosok betegeket vizsgálnak. Ez a dolguk. Rájöttem, hogy a Hangok immáron örökre beköltöztek az agyamba, és soha nem hallgatnak el teljesen, legfeljebb egyszer, ha mázlim van, majd képes leszek nem tudomást venni róluk.

De állítólag ennek így kell lennie.

Hja, mindenkinek megvan a maga perverziója…!