Áramszünet

"Vártalak egy évig,
hol voltál egy évig?
Én egyhelyben álltam,
úgy vártalak, végig.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.

Szálka a kezemben,
semmihez se nyúltam,
szálka a szívemben,
még mélyebbre szúrtam.
Nem ettem, nem ittam,
csak álltam kábultan
én nem is aludtam,
csak el-elájultam.

Leveleket hoztak,
nem volt betű benne,
ha beszéltek hozzám,
mintha álom lenne.
Hívtak, menjek haza
és kézen is fogtak,
mit mondhattam nekik,
boldogtalanoknak!

Egyszer egy virágos
ág arcomba vágott,
a tavaszból ennyit
láttam, ezt az ágat.
Később egy szál levél
csüngött róla félve,
onnan tudtam én meg,
várlak már egy éve.

Nagy fa kidült volna,
torony eldült volna,
én csak álltam, álltam,
szomorúság tornya.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.

Nos, így történt, hogy egy szép napon -körülbelül fél év múlva- észrevettem, hogy az élet nem állt meg, a folyók juszt is tök ugyanarra folynak, és igen, az égvilágon senki nem fog azért gyengének tartani, ha beismerem, hogy tévedtem.
Tévedtem. És talán lesz még ilyen.
Szerintem most még erősebb vagyok, mint voltam.
Pár napja kimondtam, amit ki kellett mondanom: menj békével. Ez az én nagy szerelmem nagy is volt, szerelem is volt, és volt is.

Rájöttem, hogy ez az egész helyzet nem más, mint valami olyasmi, amikor egy szeretett valaki hosszú hónapok óta fekszik az intenzív osztályon, lélegeztetőgép tartja életben, és csak annyit bír valahogy a szemével jelezni, hogy "nem tudom megtenni egyedül, engedj már el, kérlek, segíts" -de mi SZERETJÜK őt, és nem, nem, sehogyan sem vagyunk képesek ezt megtenni neki...! Aztán az ötödik újraélesztés után egy napon ott állunk a betegágy mellett, és már marhára kivagyunk az egésztől, ő is, és a nap meg csak süt, emberek jönnek-mennek az utcán, és mi voltaképpen oda akarunk menni hozzájuk, de kitartunk hűségesen, mert ugye, SZERETJÜK szegényt... És egyszer belénkhasít a felismerés, hogy mekkora önzés is volt ez, hogy már rég nem is rá gondoltunk, hogy már más van a fejünkben, a szívünkben, a bőrünk alatt is, és ő csak egy fénykép a falon, akiről egyre inkább múlt időben beszél mindenki, de még mindig nem vagyunk képesek elfogadni a szomorú valóságot, mármint, hogy szerettünk nincs, és nem is lesz. Márpedig addig mi sem vagyunk. Mert addig ott gubbasztunk az ágyánál, ő nem bír elmenni, mi nem bírunk elszakadni... Nincs merszünk beismerni, hogy az egész tiszta kínlódás, hogy az orvosát/ ápolónőjét méregetjük már egy ideje, igazából csakis miatta vagyunk még itt... Aztán furcsa, szégyenletes dühöt érzünk a haldokló iránt, hogy nem bír meghalni, miért nekünk kell ezt is magunkra venni, és mert miatta nem mehetünk ki, el, tovább. És egy felismerhetetlen pillanatban végre becsukjuk a szemünket, amikor újra összeomlik, és a doktor kérdő pillantására csak halványan elfordítjuk a fejünket, és nemet intünk... Mert SZERETTÜK őt.

És ő boldog mosollyal hal meg, és az utolsó pillanatban is tudhatja, hogy minden szó igaz volt. Mi pedig sírunk, megkönnyebbülünk, aztán összecsomagoljuk a holmiját, és szépen kisétálunk az intenzív osztályról a napfénybe, ami először ugyancsak elvakít, mégis csodálatos érzés. Mert élünk. Ő halt meg, mi nem. Nekünk élnünk kell, mert ő is ezt akarja, és mellesleg mi is. Végső soron emberek vagyunk. Otthon sokat nézegetjük a kedvenc régi közös képünket, elmerengünk, hogy milyen szép volt vele minden, aztán ahogy a táskánkban kotorászunk, egyszer csak a kezünkbe akad egy papírcetli, valami régi recept darabja, rajta egy telefonszám... A jóképű intenzíves orvosé/ csinos nővéré...

És egyszer felhívjuk. Biztosan. Mert a szerelem örök...

Csak a tárgya változik olykor.