Hát, éljen május elseje! Az utolsó szigorlati hónapom! Utána már finisben leszünk, és a fény az alagút végén egyre fényesebben fog ragyogni. Legalábbis remélem. De a remény nagyon rám fér, hagyjátok meg nekem, lééééégyszi!!!

Azon filóztam, milyen jó, hogy ezeken az oldalakon nem kell az én úgynevezett "magánéletemet" fejtegetnem. Tudom, aki egyszer beleolvasna, az utána minden áldott nap visszajárna újabb és újabb röhejes részletekért, amiket összerakva frankó kis ponyvaregény lehetne belöle, söt, megkaphatnám érte a kritikusok díját is, azt hiszem, citromdíját...

Mégis, meg kell említenem, nagyot tévedtem. Azt hittem ugyanis, hogy nincs az a történet, amit valamilyen forrásból ne ismertem volna korábban. De megint kiderült, hogy a világon az egyetlen, ami biztos, az a bizonytalanság; az egyetlen, amire számíthatunk, az, hogy nincs mire számítanunk. Azért van ebben valami megnyugtató is: ha elérjük azt a pontot, amikor már képesek vagyunk igazán nem számítani semmire, minden, ami azután történik, ajándék lesz az élettöl. Csak az ajándékoktól megint olyan könnyen elkényelmesedünk... És elkezdünk újabb ajándékokra számítani. Aztán ott vagyunk, ahol a part szakad.

Efféle buddhista-szerü gondolatok szálltak meg ma... Aztán ránéztem a sokat látott nepáli karkötömre, és eszembe jutott, kár, hogy éppen addigra növök fel a viseléséhez, mire lassan lefoszlik rólam. Késöbb rájöttem, hogy de hiszen akkor már úgysem lesz rá szükség... Emlékeztetö nélkül is tudni fogom, hogy ki is vagyok én.

Most még nem tudom biztosan. De azt már tudom, hogy ki nem vagyok, és mindent megteszek, hogy többé ne is hasonlítsak arra a valakire. Ígérem.