"Végre elmúlt, ennek is vége,
Az iskola udvara üresen áll;
Vége az évnek, pont ez a lényeg,
A csomagom kész van, a küszöbön áll...
Oly nehéz most jÃ⊃3;nak lenni,
El se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni,
De nem ígérem, hogy jÃ⊃3; leszek.

Semmi jÃ⊃3;bÃ⊃3;l most ki ne hagyjál,
Nem tart soká a hetedik nyár,
Ha néha durva volt is a játék,
Nem mutattam, de nekem is fájt...
Oly nehéz most jÃ⊃3;nak lenni,
El se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni,
De nem ígérem, hogy jÃ⊃3; leszek.

Az az egy fontos, legyetek jÃ⊃3;k most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz;
Legyen szent most nekünk a játék,
Legalább egyszer még!

Az az egy fontos, legyetek jÃ⊃3;k most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz;
Legyetek jÃ⊃3;k, ha tudtok,
A többi nem számít.

Ugye tényleg nem fog fájni,
Ha majd végre nagy leszek,
Ugye másképp fogom gondolni
Azt, hogy milyenek a feln?ttek...?"

Sokminden történt az utÃ⊃3;bbi napokban, ami örömmel tölt el, és büszke vagyok rá: befejeztem a hatodévet, elkezdtem egy munkát, az egyik képemmel pályázatot nyertem... Ilyenkor az ember Ã⊃3;hatatlanul visszanéz arra, amit hamarosan maga mögött hagy; söt, eszébe jutnak kifejezetten szentimentális gondolatok is, mint például: "A legtöbb ember múltjában van legalább egy olyan pillanat, ami megváltoztatta a jövöjét, a sorsát, az egész életét, és amiért bármit megtenne újra és újra. Az ilyen pillanatok tesznek minket azzá, amik vagyunk."

Igen, nekem is van egy ilyen pillanatom. És meg nem tagadnám semmiért, Ikám! :-)