"Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akár a bőrre

tapadó inget,

cipeljük pőre

kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

Szándékot szándék

félve kerülget,

karjatárt árnyék

lopva feszül meg,

szólsz botladozva,

szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg,

didergő félszek.

Szempillád néha

nyugtalan rebben,

mint lüktetés a

kötözött sebben,

s szavunk a semmi

rácsához koccan

kétemeletnyi

hűvös magosban.

Valami lomha

időtelenség

süketen kongja

ideges csendjét,

s ebből a csendből,

ösztönünk börtön-

odvából feltör,

feltör dübörgőn

az a parázsló,

magát veszejtő,

meg nem bocsátó,

el nem eresztő,

eszelős, fojtott

kényszerűség,

vérünkbe oltott

védtelen hűség,

az a sikoltó,

láncokat oldó,

borzongó óhaj,

sunyi, kegyetlen,

emberi szóval

nevezhetetlen,

amitől félsz, és

amitől félek,

amiért élsz, és

amiért élek."

Csak annyit tudok biztosan, hogy reggel, amikor felébredtem, a beígért harmincöt fok helyett orkánszerű széllökések verték az ablakomat (meg engem, mert az ablak nyitva volt, én meg alatta aludtam), Marilyn Monroe sehol sem volt a fehér szoknyájával hozzám képest, amikor végiglejtettem a mozgólépcsőn... A piros 25-ös buszon a háromszáz helyett három darab utas ült, engem is beleszámolva. A rendelő totál kihalt, sehol egy beteg, a folyosók üresek és homályosak, egész nap a körmünket reszeltük és halálra untuk magunkat odabent. Vihar előtti csend volt. Olyasféle, ami megijeszti az embert, mert úgy érzi, ekkora nyugalom nem lehet normális. Lassan vánszorgott az idő, a szél meg csak fújt, aztán valahogy 11 körül alábbhagyott, még a nap is kisütött, gondoltam, már csak az eső hiányzik, és kész lenne a szivárvány, de eső nem esett.

Senki nem tudta hova tenni ezt a napot.

Bolond szél fújt.

És istenem, bár fújna még, még, még, csak egy kicsit tovább...!