"Nem vagyok én apáca,

nem élhetek bezárva;

te sem vagy, kedvesem, börtönőr,

engedj ki hát a hűvösből!"

Úgy látszik, ez a hét csupa meglepetés. Egy teljesen átlagos, sőt, még annál is békésebb nap után magamra maradtam a rendelőben, mert nem akartam otthagyni a könyvem maradék 30 oldalát. (Gondoltam, most már csak elolvasom, mi történt a bangkoki madámmal meg a magyar fotómodellel meg a többiekkel, habár olyannyira egyértelmű volt, hogy azon lepődtem meg a legjobban, hogy semmi meglepő nem történt...)

Végül átöltöztem, összepakoltam és rájöttem, hogy hoppá, a rendelő kulcsa a másik táskámban maradt, a csudába, mehetek le a portára pótkulcsért aztán mászhatok vissza bezárni, sebaj, indulás, kilincs lenyom, ajtó meg se moccan. Újra lenyom, semmi. Ennek a fele sem tréfa, úgy tűnik, be lettem zárva. Merő véletlenségből.

Oké, gyors pulzusszámolás, hirtelen előtör a nemlétező klausztrofóbiám, telefonálni kellene, hogy szabadítsanak ki... Free Willy... Free Borika... De egyetlen melléknek tudom csak a számát, azt meg nem akarom hívni, jó, hívjuk Anikát, szia, édes, mi a porta száma, 120, miért kérdezed, hát, ne röhögj, de... bezártak...! Krisztike olyan nagy hévvel ment el egy órája, hogy ösztönös csuklómozdulattal ráfordította a kulcsot... Mondom NE röhögj!!!!!!!!!!

Gyorsan porta, semmi, megint, semmi, izzadság kezd gyöngyözni a tarkómon, megint, végre felveszi a portásbácsi, tessék, izé... Ez vagyok innen, ne haragudjon, elég bután hangzik, de... Bezártak... Megtenné, hogy kiszabadít...?

Két idegölő perc után hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Megmentőmet a legjobb jóindulattal sem lehet páncélos lovagnak nevezni, de abban a pillanatban nekem ő felért legalább Shrekkel (bár gyanítom, ez utóbbinak azért jobb a szövege)... Elkezdtem magyarázni a kulcsot, a táskákat, a könyvet, de ő egy legyintéssel belémfojtotta a szót, és sztoikus nyugalommal kérdezte, hogy vajon akkor most már megyek, bezárhatja az ajtót...?

Most már be. Tessék, ilyen bonyolult volt elintézni, hogy ne kelljen lemásznom a pótkulcsért!!!