K. Belgyógyász!

No, nem éppen "kedves Belgyógyász", hanem a "Kábelgyógyász"...

Mivel is kezdjem? Talán azzal, hogy világéletemben rajongtam a gépekért, de az érzés, hmmm, legfinomabban fogalmazva is viszonzatlan maradt, sőt! Negyedéves medikus koromban -mint egyszem szőke nőnek a sebészeten- egyébként is tengernyi lehetőségem volt komplett hülyét csinálni magamból, de azokon a különleges napokon, amikor ez valamiért nem ment önállóan, a Gép segített. Meggyőződésem, hogy a második emeleti orvosiban gubbasztó öreg, lepusztult, kiszolgált jószág nőnemű volt, és bele volt esve a Szuperdokiba, amit nem is nagyon csodáltam; s mert eme érzésnek megfelelően halálos féltékenység gyötörte (sajnos minden ok nélkül) miattam, ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Volt úgy, hogy az éjszaka közepén kellett az álmosságtól félvakon kórlapot gépelnem, a Gép meg se szó, se beszéd, lefagyott, mire riasztanom kellett Szuperdokit, aki persze az igazak álmát aludta volna éppen. Álmából felkeltve aztán nem épp a legjobb formájában betámolygott a Géphez, ránézett, és mi történt? Az a szemét ócskavas azonnal csilli-villi megjavult, Szuperdoki meglehetősen csúnyán nézett rám (meg még utána legalább egy napig), én emiatt szomorú lettem, a Gép meg röhögött magában, az tuti. Hogy az a jó hűtőgép édesanyja a féltékeny kasznijának...!Stephen King csakis azért nem írt még thrillert a Gépről, aki kinyírja a szőke nőt, mert ezidáig nem volt alkalmam elmesélni neki a történetet. Felismerve a helyzet komolyságát széleskörű ismeretszerzésbe kezdtem, hogy felvértezzem magam a Gép trükkjei ellen, több-kevesebb sikerrel. A küzdelem ádáz volt, tétje hatalmas, és esély sem volt a kiegyezésre. Ugyan már rég eljöttem a Sebészetről, szerintem Szuperdoki is megnősült azóta, de a harc életre-halálra folyik továbbra is: rá kellett jönnöm, hogy a Gép nem egy bizonyos gép, hanem A Gép, általában… Azóta itthon jó sok bosszúságot, majdnem-vitát és mérgelődést sikerült okoznia az egyébként teljesen békés családunkban, ami pedig az én példányomat illeti, miután a bátyám feltuningolta, még csak megmoccanni sem hajlandó, és versenyt lassul a csigával, ezzel is hátráltatva a munkámat.

De a csúcs mégis a mai nap volt. Azt hittem, ilyen már nem fordulhat elő többet, de igen… A rendelői nyomtatónk kivette szokásos napi egyszeri szabadságát, de aztán vissza sem tért belőle, ami annál is inkább frusztrált mindannyiunkat, mert legalább két-három beteg várta a beutálót, ami ugye, ebben a mai világban nyomtató nélkül nemigen sikerül… Az előzményekhez hozzátartozik, hogy új egeret kértünk (mert igen, igen, az is megdöglött), ami meg is adatott minékünk, de a megfelelő típus kiválasztásához ki kellett rángatnom a gépet a lábaim közül, és meg kellett néznem a dugó formáját. Ez tök erotikus volt, meg minden, de éppen ezért elkerülte a figyelmemet néhány apró részlet, és nyugodtan visszatoltam a kasznit a helyére. És aztán se kép, se hang, nyomtató meghalt. Minden eddig tanult hibaelhárítási lehetőséget végigzongoráztam, pont úgy néztem ki, mint az okos szőke nő az amcsi filmekben, ahol az ilyen nők mentig meg a világot villámsebesen pergő ujjaikkal, amint pikk-pakk feltörik az ellenséges kódot… De jaj, ez csak a látszat volt…!!!

És végül minden veszve, szégyenszemre hívni kellett a Gurut, aznap még csak kábé tizedszer (előzőleg egy program, egy net-oldal, egy keresés, egy telepítés, majd párszor a nyomtató miatt), aki először telefonos segítség formájában szállt be a buliba, s mint az Úr lelke lebegett a vizek felett (és tök ugyanazt végigzongoráztatta velünk, amin én már kétszer túlvoltam, de mindegy), aztán ráébredt, hogy miután hiába mondta vala, hogy „legyen nyomtató", személyes jelenléte igencsak sokat lendítene a személyzet lelkiállapotán, a betegellátásról nem is beszélve, végül kegyeskedett teljes valójában belül kerülni az ajtón. Tiszteltem a lelkierejét, amikor kicsiholt egy mosolyszerű grimaszt, és nem küldött el minket a P-betűs helyre (legalábbis nem hangosan), de elég hiábavalónak találtam a próbálkozását, amikor személyesen is előszedte -immáron harmadszor- az eddig csődött mondott trükköket… Ennyire azért nem lehetünk hülyék, neki miért menne, ha nekünk nem ment?? Nem is ment, neki se. Ez adott némi elégtételt, de a helyzet kínossága mégis erősebb volt, főleg a legvégén, amikor a mindösszesen kábé két órás nyomtató-javítási manőver végén térdre vetette magát (meglehetősen imádkozó pozitúrát vett fel), kicincálta a kasznit a helyéről, és begabalyodott a kábeldzsungelbe… Mikor épp kezdtem azt hinni, hogy egy kábelkígyó megfojtotta és felfalta, artikulálatlan kiáltást hallatott, és csapzottan, koszosan, lestrapáltan és nagyon-nagyon idegesen előmászott a Gépből. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Rémálmaimban még sokszor előjön majd.

Kissé erőltetett, ám mégis udvarias hangon megkérdezte, hogy "ki a *** **** ***** húzta ki a **** nyomtatót a **** konnektorból....?"

És bármit megadtam volna, ha nem kell azt válaszolnom, hogy „hát én…"!!! -De sajna megvilágosodott előttem az összefüggés az előzőleg általam szétrángatott majd visszatolt rendszer és a nyomtató mostani állapota között...

A „kínos", „ciki", „kellemetlen", „égő" kifejezések halvány árnyékát sem írják le a szituációnak. Égtem, mint a Reichstag. Megsemmisültem egy másodperc alatt. Borzasztó volt. Az okos szőke nős amcsi filmek helyett egész másféle szőke nős amcsi filmek jutottak eszembe, de hiába -megtörtént, megtörtént. A Gép már megint pontot nyert ellenem. Ráadásul az egész torúrát elindító kérés, vagyis „édeske, nyomtasd már ki ezt a jogszabályt, légy szíves", teljesítetlen maradt, ugyanis kiderült, hogy azt a jogszabályt onnan nem lehet kinyomtatni. Akkor se, ha jó a nyomtató. Mert szerzői jogok védik. Na, azt hiszem, erre mondaná Doktor House, hogy egy adott betegnek nem feltétlenül egyetlen betegsége magyarázza a tüneteit. Lehet kettő is. Neki volt.

Hazaértem, és feszültség-levezetésként kidobtam a csigalassú asztali gépemet és minden alkatrészét a pincébe. Utána kifejezetten jól éreztem magam, legalább addig az öt percig, amíg rájöttem, hogy az összes régi dokumentumom a Gép agyában maradt, mert kivenni onnan persze elfelejtettem… Most itt gubbasztok a Kicsikével (a laptoppal), és próbálom rávenni, hogy szeresse az új nyomtatót. A padlón térdelek imádságos pozitúrában, és egy óriási kábelkígyó fojtogat. De nem megy. Sehogy sem megy.

Talán telefonálnom kéne...