Ma meg a tegnap holnapja van.

"Kezdetben még álltam a sarat,

az voltam, akinek születtem,

akivé váltam ésszel s erővel.

-Nem adom -mondtam.

-Nem is kérem -mondtad.

Amire föleszméltem volna,

balzsamos ujjaid kiszedték

zsigereim,

ördöngös erőművekbe vezetted

vérem,

idegeimből

pulóvert kötöttél

születésnapomra,

hogy védjen legalább a hidegtől,

ha már a halál ellen

neked sincs hatalmad.

Csak a szemem hagytad meg,

hogy lássam, milyen mesterien

játszol begykövekké csiszolódott

csontjaimmal.

-Játsszál csak -mondom.

Dobj minél magasabbra!"

Csak üldögélek és nézek magam elé. Hogy lehetséges vajon...?

Ma már szép idő volt megint, reggel hatkor már melegem volt, újra fürtökben lógtak a betegek a folyosón, ma is rajtakaptak, hogy krónikus munkakerülő vagyok (pedig nem is), Főorvos Úr az ablakban szívta a Marlborot, jó volt a kávé, letegeztek a betegek, egyszóval, ma is minden olyan volt, mint amilyennek lennie kell, ahogy a világ rendjében írva van...

De azért a szél csak fújdogált. Én legalábbis éreztem. Tényleg! Ti nem...?