Hol volt, hol nem volt, volt egyszer...

"De a királykisasszony kijelentette, hogy azért nem dobja le az aranyalmát, mert az egybesereglett kérők közül senki sem szereti őt igazán.

Több se kellett a kérőknek! Mellüket döngetve, hangos szóval bizonygatták, hogy dehogyisnem, hiszen azért akarják feleségül venni!

-Ez semmi! -legyintett a középső királykisasszony. -Előbb válaszoljatok egy kérdésemre! Túl az üveghegyen, sárkányok várában, aranykalitkában van egy csalogány. Aki annak az énekét hallgatja, minden este drágagyöngy könnyekkel sírja tele a párnáját. Feleljetek hát, szép királyfiak, deli hercegek: dacolnátok-e széllel, megküzdenétek-e rémmel, csakhogy elhozzátok nékem azt a madarat?

Megzendült az egész palota a kérők válaszától: -Dacolnánk!... Elhoznánk...! Akár tüstént indulnánk!

Az öreg király majd' megsüketült, mégis vígan csapott a térdére: -No, látod, édes lányom, mennyire szeretnek! Mind elhoznák néked!

A királykisasszony megrázta okos fejecskéjét.

-Téved, édesapám! Ott legesleghátul áll egy vándorlegény, az ki se nyitotta a száját! Mondd meg te is, vándorlegény, dacolnál-e széllel, megküzdenél-e rémmel, hogy elhozd nékem azt a madarat?

-Egy tapodtat se mennék érte! -kiáltott a legény.

-Nem-e? -gerjedt újra haragra a király. -Aztán miért nem?

-Azért, mert én azt akarom, hogy a királykisasszony sohase ejtsen könnyet, még akkor sem, ha valamennyi drágagyönggyé válik.

-Hallja ezt, édesapám? -ujjongott a királylány. -Most már biztosan tudom, hogy csak ő szeret engem igazán!

Tüstént odadobta az aranyalmát a legénynek, mielőtt még bárki más utánakaphatott volna. Elkapta a legény, s mindenki szeme láttára a szívéhez szorította. Ez ellen még a törvénytudósoknak sem lehetett kifogásuk..."