Rendhagyó dublini élménybeszámoló, ezúttal KM tollából... Én csak a margót firkáltam tele a széljegyzeteimmel...!

0. nap, szombat: „Let's fly, let's fly, fly fly Ryanair"

Végre elérkezett az addigra már kissé megkopott várakozással teli pillanat (kettőnk közül legalább M várta, én már azt is elfelejtettem, hogy mikor is indulunk...) köszönhetően a kötelező, utálatos elintézendő dolgok halmazának (sornak azért nem nevezném, mert ez utóbbi feltételez némi rendszert), még gyorsan azelőtt, hogy elhúzunk ebből az országból (pénzváltás, utasbiztosítás, online check-in, szállás és az odajutás körülményeinek tisztázása, miniatűr piperecuccok, ajándék (Bo, mi a fenét vegyünk Joe-nak? És hol? És mikor? És hogyan? És...?), térkép (ennek a továbbiakban még óriási jelentősége lesz!!) és útikönyv beszerző körút), és persze a következményes telefonos zaklatásaim sora. A nap során Bori hangjában érezhetővé vált némi, de határozottan fokozódó ingerültség a hívások számának sokasodásával (ennek tapasztalható jele volt például köszönésről való megfelelő hanglejtéssel kísért „mi van már megint?" kifejezésre való váltás) (Ismerve engem, a hanglejtés nagyjából megfelelhetett az Imigyen szóla Zarathustra dobszólamának...).

Mint mindig, most is pakolás az utolsó utáni pillanatban, a táska egy picit kisebb, mint amit bele akarok gyömöszölni (nehéz pulcsi így marad otthon) és az elmaradhatatlan para, hogy időben kiérünk-e reptérre. De az átmeneti "f@szom kivan" (az enyém ugyan rendben volt...!) hangulat ellenére mindketten időben ott voltunk a Ferihegy 1-es (Ferih1) terminálján, kissé fáradtan, de megkönnyebbülve néztünk egymás szemébe (mindjárt jönnek a nagyharangok meg a naplemente) , felszállás előtti pillanatban is mi mást, mint kávét iszogattunk. (Mi mást??) Sima és eseménytelen becsekkolás, beszállás, pontos indulás. Imázsépítő Ryanair himnusz (M azóta letöltötte a netről és álmatlan éjszakáin azt hallgatja. No more comment.), két és fél óra repülés. Szinte már giccsesen a szivárvány színeinek megfelelő neonfényekben pompázó reptéri leszállópálya. Jó félórás és közel egy kilométeres cuccal súlyosbított túra a reptéren belül a kijáratig (állítólag 10 perc!!), megérdemelt cigim (Bori gyilkos pillantásai) (gyilkos pillantásaim. Büdös, mint a franc. És nekem kellett vele egy fedél alatt élnem...!). Elmúlt 11 óra.

Akkor most keressünk valakit, aki használható infót tud szolgáltatni arról, hogy hogyan lehet gazdaságosan a city-be beközlekedni. Mint a világ minden emberlakta részén, itt is a legdrágább opció hatalmas kék buszok formájában tárgyiasulva rögtön szemben, az orrunk előtt, tájékoztatás nuku, nehogy véletlenül olcsóbban megússza a csóró turista. Így azon sem csodálkozunk, hogy a dublini városi buszmegállók valahol perifériás helyzetben találhatók teljes sötétségbe burkolózva. Mellesleg több vélemény szerint ma már nem közlekednek, amit kénytelen-kelletlen vagyok elfogadni, mert ez egybevág a szállásadónk véleményével. Oké, akkor menjünk Aircoach-csal, amiről azt az egy dolgot kell tudni, hogy minden létező dublini elit hotel előtt megáll, ennek megfelelő utasközönséggel és árral, a 20 perces útért fájdalmasan otthagytunk 7 eurót koponyánként és még csak a sucks-nak (angol e. szó, jelentése: szívás, szopás) vagy sex-nek hangzó nevű hotel előtt vagyunk (gy.k. Saks, de M asszociációi verhetetlenek -majdnem jobbak, mint az enyéim...!). Behuppanunk egy orrfacsaró szaggal belengett, minden bizonnyal nem helyi származású, feka sofőr taxijába, aki legfeljebb annyira van képben a város topográfiájával, mint mi akkor. Hála a vak szerencsének és egy vélhetőleg leselejtezett dzsípíesznek hatalmas kitérőkkel, de valahogy mégis sikerült eltalálni az utcába, ám ez sajnos további súlyos ajrókba van nekünk (többet is fizettem volna, ha előbb kiszállhatok...!).

Helyes utca, helyes házakkal és hihetetlen, de György-korabeli ajtókkal (Ebben a városban minden György, vagy György-korabeli.). Az utcában nincs két egyforma színű ajtó, talán azért nem, hogy a részeg írek így könnyebben haza tudjanak találni egy kiadós pubozást követően. A mienk a 13-as számú, piros ajtó alatti lépcső oldalában elhelyezkedő welcome felirattal ellátott bejáratú lakás. (De persze kellett vagy fél óra csövezés az utcán, mire erre rájöttünk...) Belépünk a lakásba, óriási a felfordulás, festékes vödrök a folyosó mellett, félig kész alkotások (egy sárga napocska, egy pink elefánt, egy Zeppelin-hajó, egy sárkány és egy kecses női alak) a falakon. (Baromira befüvezett hippibanda járt erre, az messzire lerítt róla. Beatles és a Yellow Submarine csak gyenge utánérzés ehhez képest.) Elfoglaljuk a lakosztályunkat, amin, mint megtudtuk párhuzamosan egy másik leányzóval osztozunk, de nem kell aggódnunk, aznap este nem jön haza és másnap távozik. Topok, ruhák szanaszét az irdatlan koszos szőnyegpadlón és a jobb napokat látott komódon. Bori háromszoros nekifutással lecserélteti az összes ágyneműhuzatot. (Sok műmosoly kellett hozzá, de ha harc, hát legyen az...!) Megkajáljuk magunkat kínaival a kandalló mellett, tűzben ég az instant tűzifa. Három csajszi és egy tetkós atlétatrikós, kigyúrt csávó szemlátomást nem vesz tudomást az érkezésünkről, Joe, a hostunk viszont tüneményes. Vacsora után és egy-egy gin-tonic után megtörik a jég, szóba elegyedünk a többiekkel, elmulasztott bemutatkozást pótoljuk. (Miért ÉN érzem magam bunkónak, ha ŐK nem reagáltak a jelenlétünkre???) Kicsit lakótársat keresünk, kicsit hippi feeling. Közösen rádöbbenünk arra a szomorú tényre, hogy minden műanyaggal van szennyezve… (Ők rádöbbennek. Engem baromira hidegen hagy, amíg az E321-től jó ízű a zacskós levesem.)

Hozzáteszem, ez volt az első éjszakánk M-mel, úúúúúúúúristen, fantasztikus vooooolt!! Főleg, amikor végre el bírtam aludni abban a gödörben, ami a matracom 2/3-át elfoglalta. Még jó, hogy M csak viccelt, amikor nászutat emlgetett... Előre sajnálom azt a párost, aki ITT akarná elkezdeni a családalapítást. Vagy a gyerekből kőműves, netán szobafestő lenne, ha felnő, mert az ágyat egy rakás cserép ill. két festékesvödör tartotta kábé szintben. Jó éjszakát...!